1. rész

2011. április 21, csütörtök. Ma napsütéses idő várható, helyenként zivatarokkal. Az átlaghőmérséklet…

Kikapcsoltam a rádiót, és elindultam az iskolába. Nehéz iskolatáskám nem árulkodott róla, hogy két hét múlva már nyári szünet lesz. Fáradt, erőtlen végtagjaimat lassan vonszolva caplattam a buszmegálló felé. Útközben találkoztam a nagypapámmal. Éppen szokásos sétáját végezte, át az erdőn, el a Gyöngyösig, és onnan vissza. Eleinte semmi különös nem volt rajta; minden reggel bejárta ezt az utat, ugyanabban a kopott, barna kabátban, és a hozzá illő, szintén barna nadrágban. Azonban most valamiféle érdekes csillogást véltem felfedezni a szemében. Egyenesen látszott rajta, hogy vár valamire. Köszöntem neki, és továbbmentem. A buszon nem tudtam másra gondolni, csak arra a tekintetre. Eszembe jutottak nagyapám hozzám, és testvéremhez, unokatestvéreimhez intézett szavai. Sokszor kérdeztük, hogy mit gondol az életről, és hogy szerinte milyen lehet a halál, és hogy mi lesz utána. Ilyenkor mindig mosolygott ránk, és egy bonyolult, ámde nagyon is igaz magyarázatot adott nekünk. Válasza így hangzott: „Abból a fából vágjátok az én keresztem, amit akkor ültettek, amikor születtem.” Bár azt állította, hogy ezt ő csak hallotta valahol, de én úgy sejtem, hogy e mondat mögött hatalmas élettapasztalat, hatalmas értelem rejlik. Ő mindig is a természet gyermeke volt; kötetlen kapcsolatban az erdőkkel, a fákkal: egyszóval, az élettel.

Majdnem a buszon maradtam, annyira elmerültem gondolataimban. Ez az egy pillantás nagyon kizökkentett az iskolából, márpedig még meg kellett tanulnom irodalomra egy verset. Megráztam hát a fejemet, és útnak indultam az Ady térről a Bolyaiba. Gondolataim minduntalan elkalandoztak; még szerencse, hogy rutinból tudtam az utat, mert ha nem, ki tudja, hova vittek volna a lábaim.

Amikor beértem az iskolába, még nem volt ott rajtam kívül senki. Beültem a padba, és elkezdtem irodalmat tanulni. Berzsenyi Dánieltől a Közelítő tél- című opust kellett volna megtanulnom körülbelül háromnegyed óra alatt. Nemhogy megtanulni, de elolvasni sem tudtam. Mondanom sem kell, gyönyörű mű; de az én agyam kerekei még mindig öregapám pillantása körül forogtak.

Tíz perccel később végre megjött valaki; egy hosszú, szőke hajú lány, természetesen az osztálytársam. Miközben vele beszélgettem, végre elfelejtettem kicsit a nagyapámat. Arra már nem emlékszem, hogy miről beszéltünk, de arra igen, hogy nagyon jól esett. Ezzel el is indult a nap a megszokott, átlagos kerékvágásban. Irodalomból szerencsére nem én feleltem; egy másik szerencsétlen makogott valamit a vers helyett, de Guszti bácsi megkegyelmezett neki; leültette a helyére, és úgy tett, mintha nem is történt volna semmi. A többi órán sem történt semmi érdekes; vagyis lehet, hogy történt, de nem figyeltem oda. Féltem. Féltem attól a tekintettől, és valahogyan sejtettem, hogy annak komoly következménye lesz.

Nem maradtam kint focizni a barátaimmal, hanem elindultam az Ady térre. Fél háromkor indult a buszom; jó sokan voltak, nem tudtam leülni. A busz csigalassúsággal haladt; tíz percbe telt, mire kijutottunk a városból. Lassan elszállt mellettünk a Petőfi- telep is, és a végtelen erdőség mellett robogtunk a vékony, hepehupás úton. A nap még fényesen világított; gyilkos sugarai bántották védtelen szememet. Beértünk Balogunyomba, s én leszálltam. Nem tudom mért, de a lábam sietett haza. Szinte futva értem a 7-es számmal jelzett ház elé. Becsöngettem, mire apám nyitott ajtót. Komor ábrázata valami rosszra engedett következtetni. Ledobtam a táskámat a padlóra, és leültem az asztalhoz. Pár másodpercnyi hallgatás után megszólalt:

- Kivágtam azt a fát.

Nem akartam elhinni. Teljesen lebénultam, majdnem leestem a székről. A fájdalom mélyen behatolt a szívembe, és elkezdett belülről emészteni. Elhomályosult előttem a szoba képe, és megjelent helyette nagyapám mosolygó, szerető arca. Ő volt maga az élet; s most mégis elragadta őt a halál. Azt hittem, hogy ez csak egy rossz álom; mindjárt felébredek a nagy, kék párnámon, és nagyot nevetek, hogy mekkora őrültséget álmodtam. De nem. Akárhogyan hunyorgattam a szemem, csak nem „keltem fel”.

- Holnap lesz a temetés. Fél hatkor. – mondta könnyeivel küszködve az édesapám.

2. rész

2011. április 22, péntek. Nyári kánikula várható, helyenként zivatarokkal, futó záporokkal. Az átlaghőmérséklet…

Kikapcsoltam a rádiót. A megszokott rendtől eltérően most nem volt összepakolva az iskolatáskám; minden tanszer a szobámban pihent. Az iskolai öltözet helyett talpig feketébe öltöztem; még a nyakkendőm is fekete volt. Miközben a fésűvel kegyetlen bántalmazást mértem kócos hajamra, gondolataim a nagyapám körül forogtak. Még mindig nem békéltem meg a gondolattal, hogy mostantól már nem lesz senki, aki katonakorából meséljen nekem vicces, bár szerintem kissé kiszínezett történeteket, aki a verandán bölcsen pipázgatva kérdezzen ki történelemből dolgozatírás előtt. Miközben ezen gondolkodtam, hajszálaim szép egyenesre simultak.

Útra kész voltam, de rajtam kívül még senki más, ezért kimentem a teraszra, és leültem. Miközben ott várakoztam családom többi tagjára, egyszer csak szapora lihegésre lettem figyelmes. A kutyám közelített felém, némi simogatást remélve. Meg is kapta, és szinte vigyorgott, amikor a füle tövét vakargattam. Ekkor eltűnődtem az emberek és az állatok közti különbségeken. Az állatok ösztönlények; ha elhull egy a soraikból nem siránkoznak, ha egyet fel kell áldozni a falka érdekében, nem haboznak; jóval egyszerűbb az életük mint nekünk, embereknek. Mi mindent túlbonyolítunk, és ami a leglényegesebb, tudunk érezni. Ekkor azt akartam, bár ne éreznék semmit.

Mindeközben a szüleim végeztek az öltözködéssel, és már be is szálltunk a kocsiba. Valósággal repültünk a Nagy- erdő felé, ahol az öregapám mindig sétált, és legkedvesebb helye volt; azt kérte, hogy oda is temessék.

Egy szép tisztás volt berendezve a temetési ceremóniához. Körülbelül hatvan négyzetméternyi hely volt ez, mindenhonnan körülvéve az erdővel. A koporsó sötét tölgyfából készült; talán egykor még a körülöttünk tornyosuló hatalmas fák egyike volt. Hozzám hasonlóan mindenki fekete ruhába öltözött.

Nos, hát itt volnánk! Ebben a bizonyos erdőben, melyet mindig is emlegetett az öregapám, ebben a percben, mikor a halál az élet utolsó foszlányaival találkozik; most engedték le a koporsót a számára kijelölt helyre. Eddig még valamiféle csodában reménykedtem, de ebben a pillanatban az utolsó reményfoszlány is meghalt, nagyapámmal együtt. Ekkor keserves sírásra fakadtam; nem akartam, hogy elmenjen az ember, aki ez idáig a példaképem és egyben barátom volt; úgy éreztem, hogy vele együtt egy kicsit én is meghalok.

De lassan megnyugodtam, és egyre pozitívabb oldalról próbáltam nézni a dolgot. Ő mindig is a természet gyermeke volt; hát most végre ott lehet a paradicsomban, bolyonghat a végtelen erdők, ligetek és rétek között; visszatért örök hazájába.

Ekkor eleredt az eső; könnyedén permetezve lemosott mindent az erdőben. Talán nagyapám bűneit is egyben.

…Helyenként zivatarokkal, futó záporokkal; mondta reggel a rádió, de én tudtam, hogy ennél sokkal többről van szó; maga a természet siratta gyermekét.         

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.