Illlyen kutyaszaros sötét koraeste van errefele, úgyhogy hadd osszak meg mindkettőtökkel egy számomra örök klasszikust. Igenigen, adamsandler, tudom, de ez a jelenet annyira vicces, hogy akár flashjáték is lehetne belőle - én élvezném.

A Jack és Jill borrrrzasztó előzetese után helyreteszi azt a bizonyos vércukrot:

Ja, és ez az egyetlen értékelhető jelenet ebben a filmben. Kerüljétek, mint majom a vízbe.

 Woody Allen. Azt hiszem, ez a név bőven adhat okot egyeseknek a lelkendezésre, másoknak a fanyalgásra és némelyeknek még egy kis mocskos-pedofil-zsidózásra is. Azt hiszem, én bőven beletartozom mindhárom kategóriába, lévén érzelmeim vegyesek a fickóról, de nem a filmjeiről. Mert a filmjei k*rva jók.

Most mégsem valamelyik nagy klasszikusát ismertetném, inkább egy kevéssé ismert filmjét mutatom be. Ez lenne A jáde skorpió átka egyenesen 2001-ből. A filmben Vudi egy kisebbségi komplexusban szenvedő kis zsidó fickót alakít, akinek mindenre van egy megjegyzése. Jó, ez igaz az összes többi figurájára is. Ezúttal a negyvenes évek Amerikájában járunk, és kedvenc szemüveges, kopaszodó Mesterünk egy biztosító cég magánnyomozója, aki egy hipnotizőr hatása alatt éjjelenként tudtán kívül átvedlik ékszertolvajjá, aztán eldugja a zsákmányt, lefekszik aludni, felkel és megy nyomozni saját maga után. Közbejátszik még kolléganője (Helen Hunt) akit egyébként utál, de a hipnózis állapotában halálosan egymásba szeretnek (mert ugye a csaj is hipnotizálva van) Mint látható, az alapötlet nem annyira sablonos és kedvenc Héber Héroszunk ki is hozza belőle a legjobbat: egy kellemes romantikus vígjátékot a tartalmasabb fajtából.

Nincs egy felesleges jelenet sem a karakterek viszonylag eredetiek, Dan Arkroyd figuráját külön kiemelném és Charlize Theron is viszonylag tűrhetően domborít a dúsgazdag cicababa szerepében. A ’40-es évekbe helyezett cselekmény igazából a hangulat miatt szerepel, no meg lehetőséget ad néhány Hitler/Mussolini poénra. Az egyetlen, amit hiányoltam, az a főgonosz hipnotizőr hanyagolása, koránt sem kap akkora szerepet, mint általában az ilyen karakterek.

A jáde skorpió nem váltja meg a világot, de nem is akarja. Nincs benne semmi kiemelkedő, nem Júdea Gyöngyének legjobb filmje, de néhányszor bőven nézhető, akármelyik amcsi romkom (kivéve Excsajok szelleme) helyett bátran tudom ajánlani. Megérdemli a 80%-ot. Affiderzén!

1. rész

2011. április 21, csütörtök. Ma napsütéses idő várható, helyenként zivatarokkal. Az átlaghőmérséklet…

Kikapcsoltam a rádiót, és elindultam az iskolába. Nehéz iskolatáskám nem árulkodott róla, hogy két hét múlva már nyári szünet lesz. Fáradt, erőtlen végtagjaimat lassan vonszolva caplattam a buszmegálló felé. Útközben találkoztam a nagypapámmal. Éppen szokásos sétáját végezte, át az erdőn, el a Gyöngyösig, és onnan vissza. Eleinte semmi különös nem volt rajta; minden reggel bejárta ezt az utat, ugyanabban a kopott, barna kabátban, és a hozzá illő, szintén barna nadrágban. Azonban most valamiféle érdekes csillogást véltem felfedezni a szemében. Egyenesen látszott rajta, hogy vár valamire. Köszöntem neki, és továbbmentem. A buszon nem tudtam másra gondolni, csak arra a tekintetre. Eszembe jutottak nagyapám hozzám, és testvéremhez, unokatestvéreimhez intézett szavai. Sokszor kérdeztük, hogy mit gondol az életről, és hogy szerinte milyen lehet a halál, és hogy mi lesz utána. Ilyenkor mindig mosolygott ránk, és egy bonyolult, ámde nagyon is igaz magyarázatot adott nekünk. Válasza így hangzott: „Abból a fából vágjátok az én keresztem, amit akkor ültettek, amikor születtem.” Bár azt állította, hogy ezt ő csak hallotta valahol, de én úgy sejtem, hogy e mondat mögött hatalmas élettapasztalat, hatalmas értelem rejlik. Ő mindig is a természet gyermeke volt; kötetlen kapcsolatban az erdőkkel, a fákkal: egyszóval, az élettel.

Majdnem a buszon maradtam, annyira elmerültem gondolataimban. Ez az egy pillantás nagyon kizökkentett az iskolából, márpedig még meg kellett tanulnom irodalomra egy verset. Megráztam hát a fejemet, és útnak indultam az Ady térről a Bolyaiba. Gondolataim minduntalan elkalandoztak; még szerencse, hogy rutinból tudtam az utat, mert ha nem, ki tudja, hova vittek volna a lábaim.

Amikor beértem az iskolába, még nem volt ott rajtam kívül senki. Beültem a padba, és elkezdtem irodalmat tanulni. Berzsenyi Dánieltől a Közelítő tél- című opust kellett volna megtanulnom körülbelül háromnegyed óra alatt. Nemhogy megtanulni, de elolvasni sem tudtam. Mondanom sem kell, gyönyörű mű; de az én agyam kerekei még mindig öregapám pillantása körül forogtak.

Tíz perccel később végre megjött valaki; egy hosszú, szőke hajú lány, természetesen az osztálytársam. Miközben vele beszélgettem, végre elfelejtettem kicsit a nagyapámat. Arra már nem emlékszem, hogy miről beszéltünk, de arra igen, hogy nagyon jól esett. Ezzel el is indult a nap a megszokott, átlagos kerékvágásban. Irodalomból szerencsére nem én feleltem; egy másik szerencsétlen makogott valamit a vers helyett, de Guszti bácsi megkegyelmezett neki; leültette a helyére, és úgy tett, mintha nem is történt volna semmi. A többi órán sem történt semmi érdekes; vagyis lehet, hogy történt, de nem figyeltem oda. Féltem. Féltem attól a tekintettől, és valahogyan sejtettem, hogy annak komoly következménye lesz.

Nem maradtam kint focizni a barátaimmal, hanem elindultam az Ady térre. Fél háromkor indult a buszom; jó sokan voltak, nem tudtam leülni. A busz csigalassúsággal haladt; tíz percbe telt, mire kijutottunk a városból. Lassan elszállt mellettünk a Petőfi- telep is, és a végtelen erdőség mellett robogtunk a vékony, hepehupás úton. A nap még fényesen világított; gyilkos sugarai bántották védtelen szememet. Beértünk Balogunyomba, s én leszálltam. Nem tudom mért, de a lábam sietett haza. Szinte futva értem a 7-es számmal jelzett ház elé. Becsöngettem, mire apám nyitott ajtót. Komor ábrázata valami rosszra engedett következtetni. Ledobtam a táskámat a padlóra, és leültem az asztalhoz. Pár másodpercnyi hallgatás után megszólalt:

- Kivágtam azt a fát.

Nem akartam elhinni. Teljesen lebénultam, majdnem leestem a székről. A fájdalom mélyen behatolt a szívembe, és elkezdett belülről emészteni. Elhomályosult előttem a szoba képe, és megjelent helyette nagyapám mosolygó, szerető arca. Ő volt maga az élet; s most mégis elragadta őt a halál. Azt hittem, hogy ez csak egy rossz álom; mindjárt felébredek a nagy, kék párnámon, és nagyot nevetek, hogy mekkora őrültséget álmodtam. De nem. Akárhogyan hunyorgattam a szemem, csak nem „keltem fel”.

- Holnap lesz a temetés. Fél hatkor. – mondta könnyeivel küszködve az édesapám.

2. rész

2011. április 22, péntek. Nyári kánikula várható, helyenként zivatarokkal, futó záporokkal. Az átlaghőmérséklet…

Kikapcsoltam a rádiót. A megszokott rendtől eltérően most nem volt összepakolva az iskolatáskám; minden tanszer a szobámban pihent. Az iskolai öltözet helyett talpig feketébe öltöztem; még a nyakkendőm is fekete volt. Miközben a fésűvel kegyetlen bántalmazást mértem kócos hajamra, gondolataim a nagyapám körül forogtak. Még mindig nem békéltem meg a gondolattal, hogy mostantól már nem lesz senki, aki katonakorából meséljen nekem vicces, bár szerintem kissé kiszínezett történeteket, aki a verandán bölcsen pipázgatva kérdezzen ki történelemből dolgozatírás előtt. Miközben ezen gondolkodtam, hajszálaim szép egyenesre simultak.

Útra kész voltam, de rajtam kívül még senki más, ezért kimentem a teraszra, és leültem. Miközben ott várakoztam családom többi tagjára, egyszer csak szapora lihegésre lettem figyelmes. A kutyám közelített felém, némi simogatást remélve. Meg is kapta, és szinte vigyorgott, amikor a füle tövét vakargattam. Ekkor eltűnődtem az emberek és az állatok közti különbségeken. Az állatok ösztönlények; ha elhull egy a soraikból nem siránkoznak, ha egyet fel kell áldozni a falka érdekében, nem haboznak; jóval egyszerűbb az életük mint nekünk, embereknek. Mi mindent túlbonyolítunk, és ami a leglényegesebb, tudunk érezni. Ekkor azt akartam, bár ne éreznék semmit.

Mindeközben a szüleim végeztek az öltözködéssel, és már be is szálltunk a kocsiba. Valósággal repültünk a Nagy- erdő felé, ahol az öregapám mindig sétált, és legkedvesebb helye volt; azt kérte, hogy oda is temessék.

Egy szép tisztás volt berendezve a temetési ceremóniához. Körülbelül hatvan négyzetméternyi hely volt ez, mindenhonnan körülvéve az erdővel. A koporsó sötét tölgyfából készült; talán egykor még a körülöttünk tornyosuló hatalmas fák egyike volt. Hozzám hasonlóan mindenki fekete ruhába öltözött.

Nos, hát itt volnánk! Ebben a bizonyos erdőben, melyet mindig is emlegetett az öregapám, ebben a percben, mikor a halál az élet utolsó foszlányaival találkozik; most engedték le a koporsót a számára kijelölt helyre. Eddig még valamiféle csodában reménykedtem, de ebben a pillanatban az utolsó reményfoszlány is meghalt, nagyapámmal együtt. Ekkor keserves sírásra fakadtam; nem akartam, hogy elmenjen az ember, aki ez idáig a példaképem és egyben barátom volt; úgy éreztem, hogy vele együtt egy kicsit én is meghalok.

De lassan megnyugodtam, és egyre pozitívabb oldalról próbáltam nézni a dolgot. Ő mindig is a természet gyermeke volt; hát most végre ott lehet a paradicsomban, bolyonghat a végtelen erdők, ligetek és rétek között; visszatért örök hazájába.

Ekkor eleredt az eső; könnyedén permetezve lemosott mindent az erdőben. Talán nagyapám bűneit is egyben.

…Helyenként zivatarokkal, futó záporokkal; mondta reggel a rádió, de én tudtam, hogy ennél sokkal többről van szó; maga a természet siratta gyermekét.         

  2011 májusának egy esős csütörtök estéje - a tanév vége lassan belátható távolságba kerül, s a tanarak értelmesebbje már cseszik házi feladatot adni. A hirtelen rám szakadt szabadidőt kénytelen vagyok a magam módján levezetni - nevezetesen, hogy leülök egy film mellé, és ott maradok.

NNNa. Ezzel a cikkel indítjuk útjára a The Moha Pictures blogot, amelyen filmkritikákat, verseket, novellákat, szeretnénk megosztani. Ez itt most nem vers, nem is filmkritika, valahol erősen a kettő között.

Tim Burton még jóval populárisabb filmjei (Charlie és a csokigyár, Sweeny Todd, Alice csodaországban) előtt, 1982-ban rakta le az asztalra élete első filmjét, a Vincent című stop-trükk technikával készült animációs filmet. Ez azt jelenti, hogy a film nem számítógépes animáció, minden figurát rendesen megcsináltak a készítők, és minden egyes alkalommal, amikor egy kicsit is elmozdították azokat, újra meg újra lefényképezték, és tették ezt vagy több ezer alkalommal, mire összegyűltek a kb hatperces filmhez a képkockák. Kemény.

Maga a film kategóriájában 10/10-es, kicsit groteszk, kicsit vicces, amolyan jellegzetes timbörtön-stílus. Külön gyönyörűség a zene és Vincent Price zseniális narrációja. Nem is facsarom tovább a szót, a film magáért beszél:

Ja, és úgy nézzétek, hogy a magyar feliratot magam csináltam hozzá:) Nézzétek meg és kommenteljetek!